Egész életében vonzódott ahhoz, ami szebbé, boldogabbá teszi egy ember életét. Legyen az egy jó smink, egy jó dal vagy akár egy kívánságműsor a rádióban. Sok mindent csinált, de mindig is a zene állt a legközelebb a szívéhez. Varga Szidónia törékeny porcelánbabának tűnik, viszont közel sem az. Egy céltudatos hölgy, aki nem ijed meg a kihívásoktól, így fel sem merült benne, hogy nemet mondjon a férjének, amikor az egy új feladatra kérte fel.

Az UFO énekesnőjeként, hogy cseppentél a jelmeztervezésbe?

Mindig is szerettem a kihívásokat, ráadásul kíváncsi fajta vagyok, akit minden érdekel és, ha valamibe belevág, abból szeretné a legjobbat kihozni. A férjem, Varga Zsolt a Retropoly ötletgazdája és művészeti vezetője, de nem ezért kaptam ezt a feladatot, hanem azért, mert tudta, hogy van érzékem hozzá és lehet, hogy nem vagyok mestere ennek a szakmának, viszont mindent megteszek, hogy profi munkát végezzek.

Gondolom, már gyerekként is vonzottak a ruhák.

Igen, és a színpadi világ, meg az átalakulás. Ehhez jött még a szép szeretete, hajban, sminkben, öltözékben. Kislányként, amikor a nagyszülőknél nyaraltam, kiszaladtam a dombtetőre és a kukoricacsöveknek énekeltem, szavaltam. Ők voltak a nézőim, de én embernek láttam őket és gondosan ügyeltem arra, hogy szép legyen a hajam, a ruhám. A tévében is néztem a klipeket folyton és megpróbáltam az épp ügyeletes kedvencem szettjéhez hasonlót összeállítani otthon magamnak.

A Retropoly énekesnői is a kedvencek közé tartoztak?

De még mennyire! A barátnőkkel minden héten kiválasztottunk valakit, akinek a bőrébe bújtunk. Énekeltünk Zoltán Erikát és Bestiákat is bőven.

Térjünk vissza a jelmezekhez. Nem volt egyszerű dolgod a tervezésnél…

Amikor megkaptam ezt a kihívásokkal teli munkát, az volt az első dolgom, hogy kielemeztem a ’90-es éveket, főleg az európai vonalat. Végig az motoszkált bennem, hogy ha nem is találok ugyanolyat, legyen valami hasonló. Rengeteg klipet megnéztem és a holdjáró cipő volt az egyik olyan darab, ami a korszakot jellemezte, viszont ez édeskevés lett volna, így rámentem a színekre: elkezdtem intenzív, vidám ruhákat keresni.

Sokan mondták már, hogy a Retropoly színvilágban hasonlít a Pomádéhoz. Ez volt a cél?

Nem feltétlenül. Inkább az volt bennem, hogy ha szeretnénk visszamenni a ’90-es évekbe, az olyan legyen, mintha kiragadnánk belőle egy pillanatot. A dalok vidámak voltak, az öltözködés amolyan útkeresős, de színes, ezért csak minimálisan akartam elrugaszkodni a valóságtól, hogy a nézők azt érezhessék, ha 20 évvel korábban adjuk elő a darabot, akár ők is ott lehetnének a színpadon a saját ruháikban.

Folyamatában, hogy kell elképzelni a jelmeztervezést?

Csak az én módszeremről tudok beszélni, mert mint mondtam, hivatalosan nem vagyok jelmeztervező, mindössze egy örökmozgó, akit a lelkesedése visz előre. Mindenekelőtt kiköltöztem a nappaliba, előkészítettem a vállfákat, ráírtam a szerepelőket és a jellemzésüket, aztán a karakterekhez igazítva, a saját ruhatáramból feltöltöttem a tárolókat. Utána elkezdődött a keresés. Mivel az elmúlt három évben szerencsére sok retro fesztiválon vettünk részt, tudtam, hogy merre induljak, mert az idő rövidsége miatt, lehetetlen lett volna levarratni a jelmezeket. Így sem volt egyszerű összehangolni, hogy ez a sok elfoglalt színész, énekes, táncos eljöjjön próbálni.

Mindenki többnyire színes egyéniség a szerepe szerint is, de hogy állt össze a Baronits Gábor által alakított Lali ruhatára, aki alaposan kilóg a sorból?

Lali egy szégyenlős könyvelő, tehát adta magát a szürke, viszont az túl kézenfekvő lett volna, ezért megpróbáltam megbolondítani a ruházatát egy kis kockással, színes kiegészítővel. Az volt a lényeg, hogy már az elején utaljak arra: ebben a „bocsánat, hogy élek” karakterben is bujkál némi szín. De ott van például a Somorjai Ilona/Miss Bee által alakított Borbála, aki takarítónő, viszont eszemben sem volt a sztereotípiákat követni, így bátran behoztam nála a nőiességét kifejező darabokat, illetve az akkor divatos állatmintás, vagy ezüst ruhákat is.

Mindenkinek megtaláltad a karakteréhez legjobban illő jelmezt, akkor mondhatjuk, hogy ezzel véget is ért a munkád?

Nem feltétlenül. Hiába voltak meg a jelmezek, még meg kellett néznem, hogy ezek hogyan mutatnak a színpadon, és a legfontosabb, hogy a szereplők a színes díszletben még véletlenül se tűnjenek el. Amúgy óriási jelmez- és kellékparkkal dolgozunk, minden előadó legalább háromszor-négyszer átöltözik, és meg van a jelenetenkénti szettje, ami nem csak ruhából, hanem számos kiegészítőből áll, így a tervezéssel és a kivitelezéssel nem ér véget ez a feladat.

Az előbb azt mondtad: a saját ruhatáradból feltöltötted a vállfákat. Mekkora a szekrényed?

Évek óta nem használok szekrényt. Ez is a praktikumnak köszönhető, mert ott nem látom át a darabokat, így inkább tárolót használok, ahol színenként, szettenként összeválogatom őket, és pillantok alatt dönteni tudok egy-egy fellépés előtt. Sőt, az UFO esetében egy hónapra előre tudom, hogy mit veszünk fel. A ruhatáram nyolcvan százaléka amúgy ilyen szettekből áll, hétköznapokra alig veszek ruhát, csak épp valami kényelmeset, amiben leszaladhatok a boltba.

Majdnem mindegyik alkotó elmondta, hogy nagyon rövid idő állt a rendelkezésétekre. Volt olyan pillanat, amikor megijedtél, hogy nem áll össze a darab a kezdésre?

Ha mi Zsoltival valamibe belefogunk, és mondjuk, kevés az időnk, akkor általában nem megijedünk, hanem összenézünk, és azt mondjuk: elvállaltuk, sok energiát tettünk bele, meg kell csinálni a legjobb tudásunk szerint. Kettőnk közül én vagyok a „billegő”, aki egyszer szkeptikusan áll a dolgokhoz, a másszor meg biztat, hogy nincs idő hezitálni, menni kell előre.

Azt mondják, ha egy házaspár együtt dolgozik egy ilyen projekten, elég sokszor elszabadul a pokol…

Nálunk szerencsére nem, mert erősek az alapjaink. Mindketten tűzben égünk, viszont azért tudunk ilyen jól együttműködni és jó házasságban élni, mert partnerek, szövetségesek, barátok vagyunk, és minden olyat tartalmaz az életünk, ami ahhoz kell, hogy pokoljárás nélkül átsegítsük egymást a dolgosabb, nehezebb periódusokon.

És ezekből nektek elég sok van. Mikor pihentek?

Sosem felejtjük el megjutalmazni magunkat egy-egy munkás időszak után, mert nem szabad mindig azzal ámítanunk magunkat, hogy majd legközelebb. A szervezetnek és a lelkünknek szüksége van a kényeztetésre, feltöltődésre, így amikor csak tehetjük, eltöltünk valahol pár napot munkamentesen. Ilyenkor kizárunk mindent, eszünk, beszélgetünk és nagyokat sétálunk.

Úgy tűnik, nagyon egymásra találtatok. Gondoltad volna ezt, amikor pár éve először találkoztál Zsolttal?

Egy munkamegbeszélésen futottunk össze, meg sem fordult a fejemben, hogy ilyeneken agyaljak. Utána elkezdtünk beszélgetni és rájöttem, hogy egyikünknél sem játszik az ego, csak őszintén érdeklődünk egymás iránt. Mindketten épp akkor zártunk le egy szakaszt az életünkben. Én például 28 éves, önálló lábakon álló nő voltam, a szülővárosomban szépségszalont vezettem, televíziós és rádiós műsorban dolgoztam, énekelgettem, szóval, teljesnek tűnt az életem, aztán mégis útnak indultam Erdélyből, mert azt éreztem, valamire szükségem van. Nem többre, nem jobbra, hanem valamire. Az utazásra tippeltem akkoriban, de hamar kiderült, hogy ő hiányzott az életemből. Amikor szembejött velem, nem tudtam összefogni a szám, még a lelkem is mosolygott, és ez a mai napig tart.

Ennek az összhangnak köszönhető, hogy elfogadtak az UFO rajongói is?

Meglehet. Nem volt könnyű időszak, mert megszoktak egy arcot, egy másik közeget, ráadásul Zsolti is akkor tért vissza. A legnagyobb kérdés az volt, hogy bele merünk-e vágni és én képes leszek-e kiállni, felvállalni az egészet. Szerintem átment, hogy szívből csináljuk, és bármilyen nehézséggel szembenézünk. Ha elvisz a félelem, akkor nem tapasztalom meg ezt a gyönyörű három évet, ami alatt újra felépítettük magunkat. Szerencsére még az elején rájöttem, hogy nem jó félni, mert, aki fél, az nem él.

Egy balatoni koncert kapcsán, az UFO is része a Retropolynak. Miért pont ezt a dalt választottátok?

A darabban több slágerünk is benne van, de a koncertre azért választottuk a Tarzant, mert nemrég készült hozzá egy videoklipünk, és a bulikon imádja a közönség. Velünk együtt üvöltik a szöveget, olyannyira, hogy sokszor még Zsolti is belezavarodik a rap-szövegbe, mert ők előrébb járnak. Amúgy ez a dal kicsit olyan, mint amilyenek mi vagyunk. Mindkettőnknek meg van a saját egyénisége, mégis jól működünk együtt. A Tarzan is az őszinte egymáshoz való viszonyulásról, a szeretetről, és a boldogságról szól.

Milyen az előadás?

Most, hogy a színpadon látom, ugyanaz az érzésem, mint Zsolti kapcsán: mosolyog a lelkem. Attól jó, hogy mindenből van benne egy kicsi, mint egy ízletes ebédben: kiváló alapanyagok, egyedi fűszerek, zamatos körítés és desszert. Lehet, hogy túlzásnak tűnik, de mindegyik dalt szeretem, mert sztori van bennük. Olyan, mintha ez a darab mindenki történetéből elmesélne egy részletet, csak épp azt személyre szabottan hallják. Rengeteg munkánk van benne, de azt hiszem, az egész stáb nevében mondhatom, hogy egy igazán jó előadást hoztunk össze.

Jövőre találkozunk a Retropolyval?

Ha lesz rá igény, mindenképpen. De, ha már az ebédet említettem, maradnék ennél a hasonlatnál. Amikor farkaséhes vagyok, akkor sem eszem degeszre magam, csak annyit, amennyi jól esik. Azt kívánom magunknak, hogy addig játsszuk a Retropolyt, ameddig mindenkinek jól esik…

Ha már a jövőnél tartunk…Szilveszter éjjel van, éjfélt üt az óra. Varga Szidónia mit csinál, és mit gondol magában?  

A városnapok jutnak eszembe… Látom, ahogy kijön a meleg lehelet a számon, az orrom meg összeragad a hidegtől, és látom magamat, ahogy mosolyogva belenézek a rajongók szemébe, megfogom a férjem kezét és azt mondom magamban: jövőre sem kell más, nem kell másképp, csak legyen szerencsés, dolgos a 2018-as év is, és mi éljünk békességben, szeretetben.