Interjú Archives | RETROPOLY, a RETRO MUSICAL

Interjú

Interjú

„Addig játsszuk a Retropolyt, ameddig mindenkinek jól esik…”

Egész életében vonzódott ahhoz, ami szebbé, boldogabbá teszi egy ember életét. Legyen az egy jó smink, egy jó dal vagy akár egy kívánságműsor a rádióban. Sok mindent csinált, de mindig is a zene állt a legközelebb a szívéhez. Varga Szidónia törékeny porcelánbabának tűnik, viszont közel sem az. Egy céltudatos hölgy, aki nem ijed meg a kihívásoktól, így fel sem merült benne, hogy nemet mondjon a férjének, amikor az egy új feladatra kérte fel.

Az UFO énekesnőjeként, hogy cseppentél a jelmeztervezésbe?

Mindig is szerettem a kihívásokat, ráadásul kíváncsi fajta vagyok, akit minden érdekel és, ha valamibe belevág, abból szeretné a legjobbat kihozni. A férjem, Varga Zsolt a Retropoly ötletgazdája és művészeti vezetője, de nem ezért kaptam ezt a feladatot, hanem azért, mert tudta, hogy van érzékem hozzá és lehet, hogy nem vagyok mestere ennek a szakmának, viszont mindent megteszek, hogy profi munkát végezzek.

Gondolom, már gyerekként is vonzottak a ruhák.

Igen, és a színpadi világ, meg az átalakulás. Ehhez jött még a szép szeretete, hajban, sminkben, öltözékben. Kislányként, amikor a nagyszülőknél nyaraltam, kiszaladtam a dombtetőre és a kukoricacsöveknek énekeltem, szavaltam. Ők voltak a nézőim, de én embernek láttam őket és gondosan ügyeltem arra, hogy szép legyen a hajam, a ruhám. A tévében is néztem a klipeket folyton és megpróbáltam az épp ügyeletes kedvencem szettjéhez hasonlót összeállítani otthon magamnak.

A Retropoly énekesnői is a kedvencek közé tartoztak?

De még mennyire! A barátnőkkel minden héten kiválasztottunk valakit, akinek a bőrébe bújtunk. Énekeltünk Zoltán Erikát és Bestiákat is bőven.

Térjünk vissza a jelmezekhez. Nem volt egyszerű dolgod a tervezésnél…

Amikor megkaptam ezt a kihívásokkal teli munkát, az volt az első dolgom, hogy kielemeztem a ’90-es éveket, főleg az európai vonalat. Végig az motoszkált bennem, hogy ha nem is találok ugyanolyat, legyen valami hasonló. Rengeteg klipet megnéztem és a holdjáró cipő volt az egyik olyan darab, ami a korszakot jellemezte, viszont ez édeskevés lett volna, így rámentem a színekre: elkezdtem intenzív, vidám ruhákat keresni.

Sokan mondták már, hogy a Retropoly színvilágban hasonlít a Pomádéhoz. Ez volt a cél?

Nem feltétlenül. Inkább az volt bennem, hogy ha szeretnénk visszamenni a ’90-es évekbe, az olyan legyen, mintha kiragadnánk belőle egy pillanatot. A dalok vidámak voltak, az öltözködés amolyan útkeresős, de színes, ezért csak minimálisan akartam elrugaszkodni a valóságtól, hogy a nézők azt érezhessék, ha 20 évvel korábban adjuk elő a darabot, akár ők is ott lehetnének a színpadon a saját ruháikban.

Folyamatában, hogy kell elképzelni a jelmeztervezést?

Csak az én módszeremről tudok beszélni, mert mint mondtam, hivatalosan nem vagyok jelmeztervező, mindössze egy örökmozgó, akit a lelkesedése visz előre. Mindenekelőtt kiköltöztem a nappaliba, előkészítettem a vállfákat, ráírtam a szerepelőket és a jellemzésüket, aztán a karakterekhez igazítva, a saját ruhatáramból feltöltöttem a tárolókat. Utána elkezdődött a keresés. Mivel az elmúlt három évben szerencsére sok retro fesztiválon vettünk részt, tudtam, hogy merre induljak, mert az idő rövidsége miatt, lehetetlen lett volna levarratni a jelmezeket. Így sem volt egyszerű összehangolni, hogy ez a sok elfoglalt színész, énekes, táncos eljöjjön próbálni.

Mindenki többnyire színes egyéniség a szerepe szerint is, de hogy állt össze a Baronits Gábor által alakított Lali ruhatára, aki alaposan kilóg a sorból?

Lali egy szégyenlős könyvelő, tehát adta magát a szürke, viszont az túl kézenfekvő lett volna, ezért megpróbáltam megbolondítani a ruházatát egy kis kockással, színes kiegészítővel. Az volt a lényeg, hogy már az elején utaljak arra: ebben a „bocsánat, hogy élek” karakterben is bujkál némi szín. De ott van például a Somorjai Ilona/Miss Bee által alakított Borbála, aki takarítónő, viszont eszemben sem volt a sztereotípiákat követni, így bátran behoztam nála a nőiességét kifejező darabokat, illetve az akkor divatos állatmintás, vagy ezüst ruhákat is.

Mindenkinek megtaláltad a karakteréhez legjobban illő jelmezt, akkor mondhatjuk, hogy ezzel véget is ért a munkád?

Nem feltétlenül. Hiába voltak meg a jelmezek, még meg kellett néznem, hogy ezek hogyan mutatnak a színpadon, és a legfontosabb, hogy a szereplők a színes díszletben még véletlenül se tűnjenek el. Amúgy óriási jelmez- és kellékparkkal dolgozunk, minden előadó legalább háromszor-négyszer átöltözik, és meg van a jelenetenkénti szettje, ami nem csak ruhából, hanem számos kiegészítőből áll, így a tervezéssel és a kivitelezéssel nem ér véget ez a feladat.

Az előbb azt mondtad: a saját ruhatáradból feltöltötted a vállfákat. Mekkora a szekrényed?

Évek óta nem használok szekrényt. Ez is a praktikumnak köszönhető, mert ott nem látom át a darabokat, így inkább tárolót használok, ahol színenként, szettenként összeválogatom őket, és pillantok alatt dönteni tudok egy-egy fellépés előtt. Sőt, az UFO esetében egy hónapra előre tudom, hogy mit veszünk fel. A ruhatáram nyolcvan százaléka amúgy ilyen szettekből áll, hétköznapokra alig veszek ruhát, csak épp valami kényelmeset, amiben leszaladhatok a boltba.

Majdnem mindegyik alkotó elmondta, hogy nagyon rövid idő állt a rendelkezésétekre. Volt olyan pillanat, amikor megijedtél, hogy nem áll össze a darab a kezdésre?

Ha mi Zsoltival valamibe belefogunk, és mondjuk, kevés az időnk, akkor általában nem megijedünk, hanem összenézünk, és azt mondjuk: elvállaltuk, sok energiát tettünk bele, meg kell csinálni a legjobb tudásunk szerint. Kettőnk közül én vagyok a „billegő”, aki egyszer szkeptikusan áll a dolgokhoz, a másszor meg biztat, hogy nincs idő hezitálni, menni kell előre.

Azt mondják, ha egy házaspár együtt dolgozik egy ilyen projekten, elég sokszor elszabadul a pokol…

Nálunk szerencsére nem, mert erősek az alapjaink. Mindketten tűzben égünk, viszont azért tudunk ilyen jól együttműködni és jó házasságban élni, mert partnerek, szövetségesek, barátok vagyunk, és minden olyat tartalmaz az életünk, ami ahhoz kell, hogy pokoljárás nélkül átsegítsük egymást a dolgosabb, nehezebb periódusokon.

És ezekből nektek elég sok van. Mikor pihentek?

Sosem felejtjük el megjutalmazni magunkat egy-egy munkás időszak után, mert nem szabad mindig azzal ámítanunk magunkat, hogy majd legközelebb. A szervezetnek és a lelkünknek szüksége van a kényeztetésre, feltöltődésre, így amikor csak tehetjük, eltöltünk valahol pár napot munkamentesen. Ilyenkor kizárunk mindent, eszünk, beszélgetünk és nagyokat sétálunk.

Úgy tűnik, nagyon egymásra találtatok. Gondoltad volna ezt, amikor pár éve először találkoztál Zsolttal?

Egy munkamegbeszélésen futottunk össze, meg sem fordult a fejemben, hogy ilyeneken agyaljak. Utána elkezdtünk beszélgetni és rájöttem, hogy egyikünknél sem játszik az ego, csak őszintén érdeklődünk egymás iránt. Mindketten épp akkor zártunk le egy szakaszt az életünkben. Én például 28 éves, önálló lábakon álló nő voltam, a szülővárosomban szépségszalont vezettem, televíziós és rádiós műsorban dolgoztam, énekelgettem, szóval, teljesnek tűnt az életem, aztán mégis útnak indultam Erdélyből, mert azt éreztem, valamire szükségem van. Nem többre, nem jobbra, hanem valamire. Az utazásra tippeltem akkoriban, de hamar kiderült, hogy ő hiányzott az életemből. Amikor szembejött velem, nem tudtam összefogni a szám, még a lelkem is mosolygott, és ez a mai napig tart.

Ennek az összhangnak köszönhető, hogy elfogadtak az UFO rajongói is?

Meglehet. Nem volt könnyű időszak, mert megszoktak egy arcot, egy másik közeget, ráadásul Zsolti is akkor tért vissza. A legnagyobb kérdés az volt, hogy bele merünk-e vágni és én képes leszek-e kiállni, felvállalni az egészet. Szerintem átment, hogy szívből csináljuk, és bármilyen nehézséggel szembenézünk. Ha elvisz a félelem, akkor nem tapasztalom meg ezt a gyönyörű három évet, ami alatt újra felépítettük magunkat. Szerencsére még az elején rájöttem, hogy nem jó félni, mert, aki fél, az nem él.

Egy balatoni koncert kapcsán, az UFO is része a Retropolynak. Miért pont ezt a dalt választottátok?

A darabban több slágerünk is benne van, de a koncertre azért választottuk a Tarzant, mert nemrég készült hozzá egy videoklipünk, és a bulikon imádja a közönség. Velünk együtt üvöltik a szöveget, olyannyira, hogy sokszor még Zsolti is belezavarodik a rap-szövegbe, mert ők előrébb járnak. Amúgy ez a dal kicsit olyan, mint amilyenek mi vagyunk. Mindkettőnknek meg van a saját egyénisége, mégis jól működünk együtt. A Tarzan is az őszinte egymáshoz való viszonyulásról, a szeretetről, és a boldogságról szól.

Milyen az előadás?

Most, hogy a színpadon látom, ugyanaz az érzésem, mint Zsolti kapcsán: mosolyog a lelkem. Attól jó, hogy mindenből van benne egy kicsi, mint egy ízletes ebédben: kiváló alapanyagok, egyedi fűszerek, zamatos körítés és desszert. Lehet, hogy túlzásnak tűnik, de mindegyik dalt szeretem, mert sztori van bennük. Olyan, mintha ez a darab mindenki történetéből elmesélne egy részletet, csak épp azt személyre szabottan hallják. Rengeteg munkánk van benne, de azt hiszem, az egész stáb nevében mondhatom, hogy egy igazán jó előadást hoztunk össze.

Jövőre találkozunk a Retropolyval?

Ha lesz rá igény, mindenképpen. De, ha már az ebédet említettem, maradnék ennél a hasonlatnál. Amikor farkaséhes vagyok, akkor sem eszem degeszre magam, csak annyit, amennyi jól esik. Azt kívánom magunknak, hogy addig játsszuk a Retropolyt, ameddig mindenkinek jól esik…

Ha már a jövőnél tartunk…Szilveszter éjjel van, éjfélt üt az óra. Varga Szidónia mit csinál, és mit gondol magában?  

A városnapok jutnak eszembe… Látom, ahogy kijön a meleg lehelet a számon, az orrom meg összeragad a hidegtől, és látom magamat, ahogy mosolyogva belenézek a rajongók szemébe, megfogom a férjem kezét és azt mondom magamban: jövőre sem kell más, nem kell másképp, csak legyen szerencsés, dolgos a 2018-as év is, és mi éljünk békességben, szeretetben.

Interjú

Szerelemdoktor a levegőben

Azt eddig is tudtuk, hogy Száraz Tamás, a Retropoly társkereső Kovács Pistije nem volt felmentve tornából, sőt, idén nyert egy Old Boys aranyérmet is, viszont ezeket a mutatványokat elnézve, felmerült bennünk, hogy egy Retropoly aranyat is kiosztunk neki.

A darabban a Picasso Branch egykori énekese nem csak a hangjával hívja fel magára a figyelmet, hanem az akrobatikus elemekkel tarkított táncával is. Élőben is látszik, hogy nem csak ugrándozik, de mivel mindez egy pillanat műve, a fotók mutatják meg igazán, hogy amit csinál, jóval több, mint tánc.

Az egyik fotón keresnem kellett téged, aztán nagy nehezen megtaláltalak a díszlet tetején…
Nem éppen egy kidolgozott balettos mozdulat, de spárgaugrásnak elmegy.

Az vesse rád az első követ, aki jobban vitézkedik ebben a műfajban. Nem veszélyes ez egy kicsit?
Többnyire ésszel csinálom, de azért néha megfeledkezek magamról. Muszáj belevinni egy kis izgalmat, ha már adja magát a szituáció, még akkor is, ha nem mindig biztonságos.

A Retropolyban elvárás volt, hogy ezt tedd?
Varga Zsolt művészeti vezető hallotta híremet, és az első ugrást ő kérte, amikor a Szerelemdoktor című sláger éneklése közben bejövök a színpadra. Aztán jön egy olyan rész, amelyben az asztalon táncolok, ahonnan simán is leugorhatnék, de szinte kérte a helyzet, hogy többet vigyek bele.

Hallotta híredet…ez pontosan, mit jelent?
Én vagyok az az énekes-színész, aki kapható az ilyesmikre. Nagyon gyakran előfordul, hogy az adott darab kapcsán megjelenik egy koreográfus és felkiált: „Jaj, de jó hogy te játszod ezt a szerepet, mert így nem kell butítani a táncon!” És ilyenkor elkezdenek agyalni, hogy még mit tehetnek bele.

Korábban azt mondtad, hogy ésszel csinálod, de mégsem. Okozott ez problémát valaha?
Hajaj, nem is egyszer! Csak a legdurvábbat említeném. A kaposvári színházban próbáltuk a Légy jó mindhalálig című darabot, amelyben Nagy urat játszottam volna, de egy hasonló ugrásnál, a főpróbán mindkét talpamat sikerült eltörnöm. Igaz, ez nem feltétlenül az „esztelenség” miatt történt, de ettől még ki kellett írni a szerepet az előadásból.

Az Operettszínházban Rómeóként két és fél méterről ugrottál ki, ott nem volt gond soha?
Érdekes, hogy a testem és az agyam – talán nem tudatosan, de felméri a helyzetet és jelez, ha veszélyes egy ugrás. Júlia erkélye tényleg ilyen magasságban volt, és az elején, az enyhe tériszonyom mellett éreztem, hogy valami nem stimmel, ezért nem ugrottam. Aztán rájöttünk, hogy az elegáns cipő miatt van az egész, mert nem tartottam biztonságosnak az érkezést, így lecseréltük tánccipőre és utána nem volt probléma. A Retropoly próbáin is előfordult, hogy nem melegítettem be eléggé, így ilyenkor csak leugrottam az asztalról.

Hol „siklottál félre”, azaz mikor jöttél rá, hogy ez megy neked?
Az egész a Picasso Branch kapcsán kezdődött. Szerettünk volna valami komolyabb koreográfiát, mint az ugrándozás, így hárman elkezdtünk breakelni. Nagyon megszerettem és kitartóan szívtam magamba mindent, s bár nem vallom magam break táncosnak, azért jó pár elemet megtanultam.

Azt áruljuk el, hogy idén tornász Old Boys aranyérmet is szereztél, tehát mondhatnánk, hogy könnyű így spárgaugrásokat csinálni…
Egy-két éve kezdtem lejárni, azért az nem ugyanaz, mintha egész életemben ezt csináltam volna.

Az emberek a kor előrehaladtával futni, kocogni mennek, nem tornászni!
Amikor a fiam a BHSE színeiben elkezdte, én is kedvet kaptam hozzá. Nagyon jól karban tart és erősít. Azért nekem még sokat kellene fejlődnöm, hogy eljussak az ő szintjére. Legutóbb a magyar bajnokságban 6-ik helyezést ért el, csapatban meg 2-ik lett, de különböző kupákról, egyéni összetettben hozza az aranyakat is.

Azon kívül, hogy ilyen szép mozdulatokat látunk tőled, még miért nézzük meg a Retropolyt?
Mert humoros, tele van ismert retro slágerekkel, és garantált a háromórás kikapcsolódás.

Interjú

„Táncolni kell, uram, a zene majd csak megjön valahonnan!”

Varga Zsolt művészeti vezető szerint, a Retropolyban sok olyan szereplőre volt szükség, akik a parádét fokozni tudják. A színészi játékok fantasztikusak, de a nagy jelentek attól lesznek azok, mert sok ember van benne. Az előadókat nem akarta olyan koreográfiába belekényszeríteni, amelyben nem érzik jól magukat, így a táncosok segítségével sikerült kiemelni a történetet a hétköznapi világból.

A táncosok egy musicalben kicsit olyanok, mint a virágnak a víz. Ha jól végzik a dolgukat, a jelenet kivirágzik tőlük.

Mivel ebben az esetben és csak belülről látom a darabot, szeretném hinni, hogy igazad van. Úgy gondolom, hogy ha maximálisan beleadjuk az egyéniségünket, és minden tudásunkat, akkor az összképet valóban emelni tudjuk – mondta Gali Vivien, aki a Pécsi Művészeti Iskolában végzett, és táncosként megfordult a Szegedi Nemzeti Színházban, az Operettszínházban, illetve külföldön is.

Az egyik néző mesélte: a párja annyira bámult titeket, hogy pillantani is elfelejtett és kiszáradt a szeme…

Haha, ez akkor is jól esik, ha poén. Sokan azt gondolják, hogy a táncos betanulja a koreográfiát, aztán végrehajtja, és ezzel le is tudta az ő részét. Mi ennél összetettebbek vagyunk. Minden jelenet más, ezért nem csak mozgással veszünk részt benne, hanem megpróbálunk karaktert is adni magunknak. Ha ez sikerül, akkor megeshet, hogy a színészek mellett minket is kiszúrnak a nézők.

Mit tudtál a musicalről, amikor felkértek?

Hogy ez egy retro előadás lesz, ami a ’90-es évek zenéire épül, és hogy sok sztár játszik majd benne. Én 1991-ben születtem, s tinédzserként imádtam ezekre a dalokra bulizni. Akkor nem is sejtettem, hogy egyszer úgy bulizom rájuk, hogy közben dolgozom. Nagyon élvezem.

Milyennek találod?

A próbák alatt párszor felmerült bennem, hogy az idő rövidsége miatt, vajon összeáll-e a premierre?! Az első előadáson viszont éreztem, hogy jók az energiák a színpadon, a közönség is ezt közvetíti, vagyis megvalósult a szereplők és a néző közötti energiaáramlás, ami végül kihozta mindenkiből a maximumot. Az előadók is 110 százalékon pörögtek, a nézők meg hosszú, álló tapssal jutalmazták mindezt.

Kellene egy kortesbeszéd a korosztályodnak, hogy miért érdemes megnézniük a Retropolyt.

Azért, mert szerintem nagyon jók a dalok. Felhozzák az emlékeket és felidézik a felnőtté válásunkat. A sztorik viccesek, a színészek elképesztőek, én például, amikor nem vagyok a színpadon, a backstage-ben végignevetem az egészet. Tömény kikapcsolódás, olyan, mintha egy nagy buli lenne.

Kolléganőjével ellentétben, ifjabb Varga Zsolt „kicsivel” közelebb volt a tűzhöz, és jóval hamarabb értesült arról, hogy készülőben van a retro musical. 

Az édesapám, Varga Zsolt az ötletgazda, és már akkor érdekesnek, különlegesnek találtam, amikor csak mesélt róla, de még a konkrét sztori sem körvonalazódott. Aztán, amikor belendült a történet, megkérdezte, hogy dolgoznék-e a Retropoly tánckarában. Több mint négy éve veszek részt a retro fesztiválokon táncosként, sokszor volt közös melónk, amit kifejezetten szerettem, így nem volt kérdés, hogy igent mondok.

Gondolom, fel sem merült anno, hogy nem táncos leszel?

A vér nem válik vízzé… A tánc szeretete édesapám által az ereimben kering, és úgy érzem, ez már nem is fog változni. Ráadásul nem csak táncolok, hanem Vivienhez hasonlóan tanítok is, itthon és külföldön. Ez az életem, és én élvezem a munkámat.

Vivien említette, hogy a táncos egy musicalben is többet visz a jelenetbe, mint pusztán a mozgás.

A tánc egyáltalán nem áll messze a színészettől, hiszen mi is jelen vagyunk és fel kell vennünk egy karaktert. Az más kérdés, hogy a testünkkel kommunikálunk, ők pedig a szájukkal is, de igazából nincs éles határvonal a kettő között. Ami viszont a darab szempontjából a legfontosabb: mindenki tudja a helyét, pozícióját a hierarchiában, de ettől még egységet alkotunk.

Szerintem, nem mondok újat azzal, hogy a nézők néha titeket is kiszúrnak, nem csak a színészeket.

Mi erre nem figyelünk, mert van dolgunk bőven, de arra igen, hogy jól csináljuk. És, ha valaki mindent belead, nem tud láthatatlan maradni.

Milyen az előadás?

Ennyi idő alatt összehozni egy ilyen színvonalas musicalt, nem kis teljesítmény. Néha én is megijedtem a próbafolyamat során, hogy nem áll össze a kezdésre, de mindenki olyan erővel lendült bele, hogy a vége felé látszott, ez nagyon egyben lesz a premierre. Most már kimerem jelenteni, hogy minél többet játsszuk, annál jobb lesz.

A kolléganődtől kértem kortesbeszédet, s mivel te egy még fiatalabb korosztályt képviselsz, érdekelne, hogy mit mondanál nekik, miért jöjjenek el az előadásra?

Lehet, hogy elfogult vagyok, meg én beleszülettem ebbe a zenei stílusba, de akkor is azt gondolom, hogy nem csak az idősebbeknek szól. Ezek a dalok ma is élnek, viszont mindemellett érdemes megnézni a színészek-, és összességében az egész sztori miatt. Nem hiszem, hogy bárki csalódna benne, ha kikapcsolódásra vágyik.

Interjú

Erőteljes támogatók a háttérből


A segédszínészek a komáromi Magyarock Dalszínházból érkeztek, s bár fiatal hölgyekről, urakról van szó, valamennyien remekül illeszkednek a sztárokkal teletűzdelt produkcióba, megbízható pillérei a darabnak, ráadásul több szerepben is feltűnnek.

Enyingi Zsófia

Sokféle karaktert játszom. A kedvencem a jegyüzér, egy kevésbé művelt jegyárus, aki csőbe húzza a társaságot a Balatonon és kemény pénzért adja el nekik az ingyenes rendezvényre a belépőket. Játszom még fitneszedzőt, aki Lalit (Baronits Gábor) készíti fel, hogy erősebb, izmosabb legyen és tetsszen a hölgyeknek. A házibuliban Lili (Danics Dóra) barátnőit alakítjuk, de a végén rámászunk Szamurájra, így lehet, hogy mégsem vagyunk annyira jó barátnők.  Amúgy a szerepek mellett el kell mondanom, hogy hatalmas élmény, amikor ismert énekesekkel, és nagy színészekkel lehetek egy színpadon.

Az összetett szerepekhez vagy szokva?

Pályakezdő vagyok, ezért sok mindent csinálok. Legtöbbször a háttérben táncolok, éneklek. A Dalszínházban szoktam szerepet is játszani, de még egyelőre kóstolgatom ezeket a dolgokat.

Milyen a darab?

A ’90-es évek zenéi általános iskolás koromban voltak menők, s ezeket hallgattuk a sulis bulikban. Jó érzés most a színpadon énekelni. A szövegtanulásnál nagy előny volt, hogy ismertem a slágereket, így egyből tudtam próbálni és nem arra kellett koncentrálni, hogy melyik sor jön az adott slágerből.

Mit mondtál a barátoknak, miért nézzék meg?

Főleg a dalok miatt. Ez egy nagyon jó hangulatú előadás, nem egy mély gondolatokkal teleszőtt színház, ami után elfárad az ember. Olyan is kell, persze, de ez abszolút bulis, jól fogják magukat érezni, kikapcsolnak, felszabadulnak egy kicsit.

Eszlári Judit

Én is több szerepben feltűnök, de ezek közül kiemelkedik Debbie. Nagyon érdekes nő. Újságíró, akinek meg van a magához való esze. Általában a nőiességével halad előre, és pontosan tudja, hogy mit akar. Nem feltétlenül riad vissza a kevésbé egyenes úttól sem, de azt is tudatosan csinálja. Kifejezetten bírom őt.

Úgy tűnik, hogy a gengszterek a gyengéi.

Igen, szeretné mindegyiket betörni, s ez sikerül is neki. Törtető nő, aki pontosan tudja, hogy mivel tud érvényesülni a világban és ebbe az is belefér, hogy a rettegett alvilági figuráknak csak annyi teret engedjen, amennyit ő jónak lát.

Milyen a darab?

Nagyon vicces, jól ki vannak élezve a poénok. Én személy szerint a Rambo-Agy párost bírom, mert elképesztően viccesek. Szerelmi történet is van benne, a házibuliban iszonyú tombolás van, azt alig bírjuk szuflával. Ezek a dalok mindenkinek ismerősek, én is ezeken nőttem fel, s a mai napig járok retro bulikba. Szóval, egy jó hangulatú darab, ami sodor magával és visz előre.

Vizeli Ágota

Többek között a Maestro asszisztense vagyok, aki próbál felérni hozzá, de nem sikerül, mert a mesternek nem lehet elég jó, igaz, ő is csak beképzeli magának ezt a nagy tudást, tehetséget. Apró kis hullócsillag vagyok a többi szerepben, próbálom segíteni a főszereplők munkáját. Táncolok is, szóval, rendesen végigdolgozom én az előadást, és élvezem nagyon.

Mindig ilyen szerepeket vállalsz?

Alapvetően a statiszta és táncos részlegben játszom, mert nálunk inkább énekes darabok vannak, viszont ott is akadnak kisebb szerepek, és szeretek a háttérből segíteni. Ők jók, én meg erőteljesen tudok támogatni.

Milyennek látod a musicalt?

Nagyon szeretem, mert abszolút visszahozza azt a korszakot. Ezeket a zenéket nagyon bírom, mindig is retro diszkó párti voltam, amiért a korosztályomból sokan furán néztek rám. Rengeteg olyan szám van benne, ami nagy kedvencem, úgy hogy én végigtombolom az egészet.

Bene Zoltán

Az egész karakternek az adja a pikantériáját, humorát, hogy a Maestro igazából egy amatőr filmes, csak fotózgat a rendőrségnek, számottevő munkája sincs, de mégis nagy rendezőnek képzeli magát. Kicsit meleg, de inkább csak annyira, hogy mindegy, ki kerül az ágyba este. Bármire rávehető egy kis hízelgéssel, ugyanakkor szerintem ő is tudja, mennyire amatőr, mégis nagy arca van.

Van közös vonásotok?

Nincs! Nekem nem mindegy, hogy ki kerül az ágyamba, és nincsenek rendezői ambícióim, de érdekes alakítani ezt a figurát. Ezt a megjátszós, nyafka szerepet mindenki szereti, ilyenkor nem kell semmit magamból kivenni, csak fogni a karaktert és elszórakozni. Mivel önmagát sem veszi komolyan, ezért könnyű játszani.

Milyen a Retropoly?

Én imádom. Nem nagyon hallgattam ilyen dalokat, de ma már ezek szólnak a fejemben folyamatosan. Rapet sem hallgattam előtte, most már én is rappalek a darabban. Azokat is megszerettem, kicsit jobban megértettem a szövegeket és örülök, hogy megismertem a nagy rappereket, Ganxsta Zoleet és Mr. Bustát, akik sokat segítettek.

Interjú

Vérbeli nőt alakít az Éjfél után énekesnője

Kecskés Tímeáról nem sokan tudják, hogy több szempontból is köze van az ezredforduló egyik legsikeresebb dalához. Az Éjfél után című V-Tech slágert a testvérével, Kecskés Tiborral/Kefírrel közösen írták, majd szórakozásból felénekelték egy kazettára. A színésznő a klipben is megjelenik, bár kis híján kitoloncolták onnan a női rajongók miatt. Tímea testhezálló szerepet kapott a Retropolyban: egy ízig-vérig nőt alakít.

Azt tudjuk, hogy karakán és kicsit munkamániás, de még mit kell tudnunk Andreáról?

Van egy régi szerelme, akit nem tudni miért, de elhagyott, viszont Árpival (MÁZS) belegondoltuk, hogy bizonyára Szamuráj gengsztermániája miatt lépett le. Ennek ellenére nem vadászik a pasikra. Bekerül a Retropolyhoz, viszi a hátán a céget, jól érzi magát a bőrében és nincs is másra szüksége.

Van köztetek hasonlóság?

Ez egy tök jól megírt darab, de azért mindenki magára formálja a saját karakterét. Andrea azért lett ilyen, mert én ilyen vagyok, de Sári Évi is biztos visszaköszön majd belőle, amikor ő játssza. Amúgy konszolidáltabb típus vagyok, nehezen vetkőzök ki magamból, meg szeretem, ha minden szempontból rend van körülöttem.

Szóval, akkor nem lennél képes nekimenni kávéfőzővel egy fegyveres gengszternek, ahogy Andrea teszi a darabban?

Dehogynem! Ha a gyermekeimet fenyegetné vagy valamelyik családtagomat, akármivel nekiesnék, még puszta kézzel is.

Melyik vagy: színész, énekesnő vagy mindkettő?

Színésznek tartom magam, aki tud énekelni. Szeretem elemezni a szöveget, és ha már értem, átadni.

Hogy jött a színház?

Mondhatnám, az anyatejjel. A szüleimnek, több mint tíz évig szabadtéri játszási joga volt, és mi az öcsémmel szinte ott nőttünk fel. Négyéves voltam, amikor először színpadra álltam, az öcsém pedig három. Amúgy táncos akartam lenni, de aztán rájöttem, hogy a színészek között jól megy a dolog, viszont igazán nagy táncos sosem leszek, ezért inkább énekelni kezdtem.

Színművészetit végeztél?

A szüleim azt mondták, hogy mindenképpen kell egy „normális” szakma, így több kitérőt is tettem mielőtt az Operettszínházba jelentkeztem. Van egy tanító-testneveléstanár-, illetve egy kommunikáció szakos diplomám, de ének-, és aerobic oktatói végzettséget is szereztem. Azt amúgy sosem értettem, hogy miért kell a színészet mellé bármi más, mert ezekbe az iskolákba akkor jártam, amikor a színészetre kellett volna koncentrálnom. Ha minden időmet ennek szentelem, talán előrébb tartanék, vagy máshol.

Kezdtél valamit a többi diplomával, szakképesítéssel?

Éneket és drámát tanítottam gyerekeknek, de mást ezekből nem csináltam. Viszont szívesen lennék rádiós hírszerkesztő vagy műsorvezető, ha már ezt is tanultam.

Sosem volt benned, hogy a popszakma felé vedd az irányt?

Volt egy Moulin Rouge Trió nevű formációnk Peles Petrával és Váradi Viktóriával. Régi slágereket énekeltünk több szólamban, amikhez Szabó Zé írta az alapokat. Ebbe a színházat is bele tudtuk csempészni, közben meg tudott popos lenni, ezért nagyon szerettem. Szívesen kipróbálnám magam egyedül is a jövőben.

Azért volt egy sikeres pop dal is, amiben megmutathattad magad.

Az Éjfél utánt együtt írtuk az öcsémmel (Kecskés Tibor/Kefír), felénekeltük kazettára, jó szórakozásnak indult. Meglepő módon már akkor sikeres lett, amikor még nem is volt hozzá klip. Igaz, abból is majdnem kimaradtam.

Miért?

Mert koncepció volt, hogy a két srác mellett ne tűnjön fel lány, hiszen akkor elveszítik a 16-17 éves rajongóikat.

Zavart volna, ha kihagynak?

Persze! Utólag kerültem bele a klipbe, de nem azért, mert én jól képviseltem az érdekeimet, hanem, mert az öcsém harcolt értem. Jó testvérek vagyunk, mindig is odafigyelt rám.

A testvérekről jut eszembe, a gyerekeid is színházrajongók?

Nem akartam, hogy a színházban nőjenek fel, de sokszor csak úgy tudtam megoldani, ezért óhatatlanul szívták magukba az ottani légkört.  A kislányom már most „fertőzött”, viszont sosem fogom azt mondani neki, hogy normális szakma után kell néznie, mert ez nehéz és nem lehet megélni belőle. Minden szakmának meg van a nehézsége, ráadásul én sem koplalok. A fiam más beállítottságú, és úgy vagyok vele, csinálja azt, amihez kedve van.

Hogy kapcsolódik ki egy kétgyerekes anya?

Imádok utazni, éppen ezért nekem ez az erdélyi turné most kikapcsolódás volt. Örülök, hogy így döntöttem, mert ezek az időpontok nem feleltek meg nekem, más dolgom lett volna, de szerencsére lemondtam.

Ha valakinek más programja lenne, amikor a Retropolyt a magyarországi helyszíneken játsszátok, miért mondja le?

Azért, mert ez egy remek darab, amit nem szabad kihagyni. Az a jó benne, hogy színház és koncert is egyben. Ezekre a dalokra a fiatalok és az idősebbek is jól tudják érezni magukat. Ha akarnak, ülve maradnak, ha úgy tetszik, felállnak, énekelnek, táncolnak, de hidegen senkit nem hagy, az biztos. Szerintem ennek a musicalnek nagy jövője van, és miért ne lenne ott a kezdeteknél?!

Interjú

Minél többet játsszuk, annál jobb lesz!

 

Havonta legalább harminchárom előadásban tűnik fel, lovagol, megszállott motoros, Kékszalag-győztes vitorlázó, és biztos, hogy képes osztódni. Barabás Kiss Zoltán úgy tartja, minden belefér az ember életébe, ha jól csinálja. A Retropoly szerencsére belefért, mert a csökkent agyi kapacitású, szerethető nagybácsi szerepét remekül hozza.

Agy…bizalomgerjesztő név. Mit kell tudnunk róla?

Ő egy buszsofőr az egyszerűbb fajtából, aki nem várja meg, hogy a nyugdíjas felszálljon, hanem beszól: „tessék már szedni a lábát nyanyó!”. Egyszerű, mint a faék, ezért nehezen tudja kifejezni az érzéseit, ellenben aranyszíve van. Állandóan nők után kajtat, de nincs nagy sikere, pedig azt hiszi, hogy neki van a legjobb csajozós dumája. Viszont legalább lazán veszi a dolgokat, eszik, iszik, okoskodik, és azt hiszem, ezzel túl is beszéltem, mert nem egy mélység.

Lehet, hogy nem az, de a közönség szinte együtt él vele és Rambóval.

Eleinte én is azt gondoltam, hogy ez egy erős mellékszerep, de végül kiderült, hogy ebben a darabban úgy vannak leosztva a kártyák, hogy bárki főszereplővé válhat, ha a nézők aznap épp azokra a jelenetekre vevők. A rendező végig partner volt abban, hogy Rambóval (Magyar Attilával és Sipos Tomival) variáljunk, így lett az egyik betétszámunkból közönség kedvenc. Jövünk-megyünk, táncolunk, poénkodunk, és sokat rappelünk benne. Eddig nem is gondoltam volna, hogy ez utóbbi nekem ennyire megy.

Miért lepett meg?

Mert eddig úgy tűnt, a rappelés annyiból áll, hogy gyorsan elmondunk valamit, nem baj, ha nem értik. A színházban meg van egy olyan mondás, hogy csak akkor élsz meg, ha értik a szövegedet, így aggódtam, hogy mi sül ki ebből. Aztán elkezdtem gyakorolni és rájöttem, hogy úgyis lehet, hogy értsék. Mondjuk, elkerekedett a szemem egy-egy szövegrészleten, amit anno fel sem fogtam. Ez az egyik kedvencem: „A szó elszáll, a szex itt marad,  ha tele van és látod, elakad a szavad”…

Ismereted a dalokat?

Nagyjából igen, viszont nem koncerteken, diszkóban hallottam őket, hanem a rádióban, mert elég sűrű volt akkoriban az életem. 1993-ban diplomáztam a főiskolán, de már ’89-től játszottam, nem egyszer 39 előadást is egy hónapban. Közben csináltam a sulit, vizsgáztam, szóval nem nagyon maradt időm elszakadni a színháztól. A Titkos üzenetet például tudtam, de mint mondtam, a rapbetéteket meg kellett tanulnom.

Mit szóltál, amikor felkértek erre a szerepre?

Örültem neki, mert szeretek kimozdulni a megszokott közegből. Ráadásul itt olyan zenészek, énekesek, jöttek össze, akikkel amúgy nem is találkoznék. Abszolút tetszik, és élvezem a társaságukat, no meg azt, hogy újra elsüthetem azokat a poénokat, amiket a színházban már nem lehet, mert mindenki ismeri. Épp ma reggel telefonált az édesanyám, hogy remek csapat jött össze, így a darab is biztosan az lesz.

Lement három előadás, így már nem kell jósolnod, hogy milyen lesz. 

A nézők az elején nehezen fogták fel, hogy mi is ez tulajdonképpen, koncert, próza, vagy musical, de amikor ráéreztek az ízére, onnantól kezdve nagyon élvezték. Jól éreztem magam, pedig egy nehéz napon voltunk túl, mégis a kezdésre, mintha elpárolgott volna minden nehézség.  A közönség hergelt minket, mi pedig egymást a színpadon. Én általában 110 százalékot szoktam beleadni, a premieren ez 1100 százalék volt, mert a végére úgy elfáradtam, hogy ihaj. Hangilag, mindenféleképpen, de muszáj volt tolni, mert sokan belőlünk merítenek energiát. Néhányan nem színészek, hanem énekesek, és ilyenkor nekünk kell a színpad ritmusát diktálni, amit ők aztán átvesznek, mert profik. Ez egy nagyon reményteljes kezdés volt, s hiszem, hogy minél többet játsszuk, annál jobb lesz.

Korábban azt mondtad, főiskolásként elég sűrű volt az életed… Szerintem ez mostanra sem változott.

Tényleg nem. Állandóan játszom, majdnem minden nap, a Madáchban, a Játékszínben és a Vidámszínpadon. Ha jól számolom, 32 előadásban vagyok benne, a Retropoly a 33-ik.

Az hagyján, ha épp Pesten vagy, de az erdélyi turné miatt elő kellett kapnod a sakktudományodat.

Valóban nem volt egyszerű összeegyeztetni a távolság miatt. Az első két előadás után vissza kellett jönnöm a fővárosba a Páratlan párost játszani, aztán ismét vissza Erdélybe. Az utolsó előadás után szombaton este elindultunk haza, nekem meg két Meseautóm volt vasárnap.

A tempót bírni sem egyszerű, de engem az érdekelne, hogy jegyez meg ennyi szöveget az ember?

Szerencsére az agyammal nincs baj, gyorsan tanulok, és elég jól elraktározom. Az viszont gyakran előfordul, hogy csak akkor eszmélek rá, melyik előadásban játszom, amikor bemegyek az öltőzőbe és meglátom a jelmezt.

Nem lesz ebből rutin?

Nem. A Macskákban 24 év alatt játszottam 850 előadást, s megesett, hogy kicsit nyavalyogtam, hogy ó, megint sminkelni kell, meg felvenni a latex ruhát, de amikor kimentem a színpadra minden megváltozott. A nézők szórakozni jöttek, így te sem lehetsz életunt vagy nem játszhatsz úgy, mint egy robot. A közönség meghálálja, ha odateszed magad, és ez mindig motiválja az embert.

Improvizálós típus vagy?

Abszolút. Alapjáraton tartom magam az eredeti szöveghez, de ha a kolléga olyat mond, vagy nekem eszembe jut valami abban a pillanatban, akkor ellövöm. Itt is lehetőséget kaptunk a rendezőtől, hogy átírjunk ezt-azt, de benne van a pakliban, hogy új poénok is beesnek az előadás hevében.

Ha nem tőled hallom, hogy mennyit dolgozol, el sem hiszem, hogy a hobbijaidra is bőven jut időd. A motorod sokat futott idén?

10 ezer kilométernél többet tettem bele. Voltam Saint-Tropez-ben, túráztam a Balatonon, ingáztam, motoros találkozóra mentem, és még az új rekordomat is beállítottam a színház és Alsóörs között.

2015-ben megnyertétek Európa legnagyobb tókerülő vitorlásversenyét, a Kékszalagot. Idén is indultatok?

Persze, de kiálltunk Siófoknál, mert megállt a szél és nem akartunk 12 órát dekkolni, inkább hazamentünk bulizni.

Elkészült a saját hajótok?

Annyit játszottunk Szerednyei Bélával idén nyáron, hogy nem sikerült megépíteni. De azt amúgy is tengerre tervezzük. Ha jövőre is sokat játszunk, akkor lehet, hogy itt marad a Balatonon.

Nemzeti Vágta sem nagyon rajtol nélküled.

Idén is ott voltam, jótékonysági sztárfutam  keretében, ami arról szólt, hogy alapítványoknak ajánlottuk fel a nyereményt. Meg mindig jön valami lovas dolog a színházaktól is. Legutóbb a komáromi Magyar Lovas Színházban, a Háry Jánosban lovagolhattam egy gyönyörű fríz ménen.

Most már elárulhatod, megtanultál osztódni?

Minden belefér az ember életébe, ha jól csinálja. Tartalmas nyaram volt, dolgoztam, a gyerekemmel is együtt lehettem, magamra is tudtam időt fordítani. Valóban nem unatkozom, de szeretem, ha zajlik az élet.

Van valami, amit még szívesen belepasszíroznál az idődbe?

Egy hosszú vitorlás tengeri útra vágyok, ahol csak vitorlázni kell, halat fogni és nem csinálni semmit.

Interjú

Úton a Retropoly-baba!

Kuczmann Ágnes hangjára képtelenség nem odafigyelni. Erő, szenvedély és szépség árad szét a sportcsarnokokban, amikor a Retropoly Ildijeként a Holnaptól című slágert énekli. A komáromi művésznő tizennégy évesen megnyert egy zenei tehetségkutatót, s musical színésznőként is begyűjtött pár értékes díjat, ám arra, hogy élete legnagyobb szerepére készül, csak a darab premierjén derült fény.

Kezdjük a legfontosabbal: gratulálunk! Az ősbemutató után osztottátok meg a stábbal az örömhírt, hogy Vizeli Csaba rendezővel babát vártok!

Már korábban tudtuk, de amíg nem voltunk biztosak abban, hogy minden rendben van, nem akartuk híresztelni. Azt hiszem, a legmegfelelőbb pillanatot választottuk erre, boldog voltam, hogy egy ekkora siker után mondhattuk el a kollégáknak.

Így képzelted a darab fogadtatását?

Reménykedtem, hogy jó lesz, de erre azért nem számítottam. Nagyon hosszú nap volt, próbák, főpróba, szóval, teljesen elfáradtunk a végére, viszont az előadáson ez nem látszott meg. Az összes színész, szereplő, minden erejét beleadta abba, hogy szuper legyen, és úgy érzem, a lehető legjobbat hoztuk ki az egészből.

Gondolom, az sem mellékes, hogy a Holnaptól című dalodat vastapssal jutalmazta a közönség, pedig Ildi karaktere kezdetben mindennek mondható, csak kedvesnek, szerethetőnek nem.

Természetesen ez mindig jól esik, de itt a csapatmunka a legfontosabb. Amúgy Ildi nagyon közel áll hozzám, mondhatni teljesen beköltözött a szívembe. Az tetszik benne a legjobban, hogy a darab során nagy változáson megy keresztül. Az első felvonásban elég idegesítő, ahogy lepasszolja a munkát, versenyzik a másik titkárnővel, vagy irritáló stílusban beszól mindenkinek, még annak is, akibe később beleszeret. A második felvonásban azonban megváltoztatja a szerelem és a jelleme is sokkal pozitívabb lesz.

Tizenöt éve vagy a Magyarock Dalszínház tagja, s ezalatt rengeteg musicalben játszottál. Melyik a kedvenced?

Mindegyiket kedvelem, mert egytől egyig kihívás volt számomra. Ha mégis ki kéne emelnem egyet, akkor az Utazás című darabot említeném. Az ’56-os forradalom idején játszódik, amiben Veres Pál szerelmét, Lady Ashtont alakítom. Attól különleges számomra ez a szerep, mert végig benne vagyok, az első percben felmegyek a színpadra és az utolsóban jövök le.

Ez valóban nagy kihívás.

Igen, viszont bármilyen nehéz is, számomra sokkal könnyebb a színpadon egy karaktert alakítani, mint önmagamat játszani az életben.

Önmagunkat is alakítani kell?

A színpadon mindenképp. Sokkal nehezebben élem meg azt, amikor egy mikrofon mögött állok és énekelek, mint azt, amikor egy teljes szerepet végigviszek az előadás alatt.

Ha már a mikrofont említetted. Tizennégy évesen megnyertél egy zenei tehetségkutatót…

Madonna La Isla Bonita című dalával indultam a Campona és az RTL Klub által szervezett versenyen, aminek a fődíja egy lemezszerződés volt. Sajnálom, hogy végül ez nem valósult meg, mert lehet, hogy teljesen más irányt vett volna az életem.

Miért nem jött össze?

Fogalmam sincs. Voltam fent Budapesten többször is, elkezdték készíteni a dalokat, de aztán valahogy elhalt a dolog, és a szüleimmel nem erőltettük, vagy inkább azt mondanám, nem tudtuk, hogy mit kell tenni ilyen helyzetben.

A hangod gyönyörűen szól és nagyon képzett. Minden bizonnyal rengeteg munka van emögött.

A szüleim már tízévesen elindítottak ezen az úton. Először Csuka Mónikához, majd Szatmári Orsolyához jártam, és közben elkezdtem a zeneiskolában a klasszikus hangképzést is. Ez a kettő nem nagyon fért össze, mert kórházba kerültem, majd évekkel később lett egy komoly hangszalagproblémám. Akkor ismertem meg egy híres gégészt, aki a figyelmembe ajánlotta a mostani tanáromat, Kádek Henriettát. Öt éve járok hozzá, s azóta, szerencsére semmi problémám nem adódott, ráadásul sokat fejlődtem.

2002 óta vagy a Magyarock Dalszínház tagja. Színművészetit is végeztél?

Nem. Tanító és énekdiplomám van, de nem dolgoztam a szakmában. Tizenöt éve felvettek a színházhoz és ezalatt az idő alatt rengeteg színpadi rutint szereztem. Sok híres és tapasztalt vendégelőadó is megfordult nálunk, akiktől sokat tanulhattam.  Szivacsként szívtam magamba mindent, bár eleinte nagyon nehéz volt. Főleg a próbákon levetkőzni a gátlásokat, mert aki elmegy egy ilyen képzésre, az elsőként ezt tanulja meg. Nekem idő kellett ahhoz, hogy magamban feldolgozzam, ez egy próba, itt lehet hibázni és azok az emberek, akik épp engem néznek, nem feltétlenül arra gondolnak, hogy rosszul végzem a dolgom, mert elsőre nem csináltam meg mindent tökéletesen.

Érzékenység vagy kishitűség?

Mindkettő. Nem bíztam magamban eléggé, mindig az volt a fejemben, hogy a színészek nem éreznek magukkal egyenrangúnak, s ez főleg a kishitűség számlájára írható. Másrészt alapjáraton is érzékeny természet vagyok, amit régen rosszul éltem meg, de aztán rájöttem, hogy ezt a színpadon fel tudom használni, és ezáltal sokkal  több energiát viszek a szerepekbe, illetve az érzéseimet is jobban tudom kifele sugározni.

Ez sikerült, mert a szakma is felfigyelt rád! Mária szerepe a Mária Evangéliumából, a Legjobb musical színésznő-, míg Vera szerepe a Made in Hungáriából, a Legjobb énekesnő díját hozta neked.

Természetesen fontosak az ilyen elismerések, mert így tudja az ember, hogy jó úton halad, de emiatt nem fog leállni, hanem dolgozik tovább keményen.

Akák kettőzötten is, mert nem lehet könnyű a vezető/rendező feleségének lenni egy színháznál…

Ezt mindig plusz súlyként cipeltem magammal, mert bárhol is dolgoztunk együtt, mindig bennem volt, hogy nekem sokkal többet kell nyújtanom, mint a többieknek. Szerettem volna bebizonyítani, hogy a tehetségem miatt vagyok a színpadon, s nem azért, mert a rendező a férjem.

A közös munka során szinte elkerülhetetlenek a koccanások. Nálatok van balhé?

Mindenki, aki dolgozott színházban, tudja, hogy egy-egy premier előtt nagyon feszült a hangulat, főleg a vége fele. De Csaba nagyon jól kezeli ezeket a konfliktusokat és mindig megpróbálja intelligensen elmondani, hogy mit vár tőlem, szóval, nem cseng a ház a veszekedéseinktől.

Nyilván elfogult vagy, de ha kilépsz a feleség szerepéből, milyen vezetőnek, rendezőnek tartod?

Akárhonnan nézem, szerintem nagyon jó vezető. Különféle embercsoportokat képes remekül mozgatni. A rendezéseiben azt szeretem, hogy mindig meghagyja a színészi szabadságot. Elindíthatod magadban a karaktert, és ha neki is tetszik, segít továbbfejleszteni, de ha nem találja megfelelőnek, akkor abban segít, hogy másfele indulj, és keress tovább.

És a családon belül mi a szereposztás?

Csaba a férfi, én meg a nő. Azt szokta mondani, hogy akkor érzi magát egésznek, ha mellette vagyok. Ha nem vagyok ott, akkor képtelen alkotni.

Húha…Mi lesz vele májustól, amikor téged egy nemes feladat vesz el a színháztól?

Hiszem, hogy mindent megoldunk majd.

A tizenöt év alatt, mennyit hagytál ki?

Semennyit. De ő egy színházi baba lesz, nem tervezem, hogy évekre kivonulok a színpadról. Azt teszem, ami mindenkinek a legjobb.

Jelenleg például az, hogy vele együtt játszod Ildit a Retropolyban. Miért nézzük meg az előadást?

Mert ezzel a színészgárdával és ezekkel a dalokkal fergeteges lett a produkció, és a felejthetetlen este szinte garantált.

Interjú

A Retropoly sikerre van ítélve!

Hivatalosan ötletgazda, művészeti vezető és koreográfus. Ám Varga Zsolt, a Retropoly esetében, jóval több ennél. Úgy is hívhatnánk: a kalandozó, aki mindenhol ott van, mindent lát, mindenről tud, és mindent kézben tart…

Egyik reggel felébredt és felkiáltott: megérett az idő egy retro musicalre?

Nem teljesen. Kicsit visszaugranék oda, hogy voltak a retro fesztiválok, az előadók és a dalaik. Egyszer csak jött az isteni szikra, hogy mi lenne, ha csak egy-egy dal hangzana el, és olyan sorrendben, hogy az kiadjon egy történetet. Innen kezdődött a másféléves előkészítési szakasz, most meg túl vagyunk egy sikeres erdélyi turnén.

Ha isteni szikra volt, akkor gondolom, az alkotói csapatot is könnyen megtalálta?

Azt azért nem mondanám. Akiket először felkértünk, azokkal az ötletelésig jutottunk, mert valahogy úgy éreztem, nem veszik túl komolyan ezt a munkát. Aztán egy komáromi fesztivál kapcsán megismerkedtünk Vizeli Csabával, s hamar kiderült, hogy egy húron pendülünk. Nem sokkal később feldobtam neki, hogy van egy musical ötletem és Mára Krisztián line producerrel talán tudunk is olyan támogatót, akinek köszönhetően megvalósíthatjuk. Nagyon meglepett, hogy egy ilyen komoly ember, mint Csaba, aki a Komáromi Erődöt és a Magyarock Dalszínházat igazgatja, mennyire lázba jött ettől. A legjobb az egészben az, hogy nem azért vállalta, mert megrendeltük, hanem azért, mert igénye volt rá.

Az ötletgazda talál egy motivált rendezőt, így elkezdődhet a kirakós játék. Melyik puzzle darabka következik?

A dalok. Kétirányú keresés zajlott. Az egyik szempont az volt, hogy olyan slágerek szólaljanak meg, amiket mindenki ismer, a másik, hogy illeszkedjenek a történethez.

Gondolom, nem aprózták el.

Százötven-kétszáz dalt írtunk össze, aztán elkezdtünk kategorizálni. Például, hogy melyik volt a ’90-esévek meghatározó száma, majd utána Csaba megkereste azokat a dalokat, amik valamilyen okból illeszkednek a történethez.

Zenék a polcon, jöhet a történet.

Még messze állunk attól, de erre mindjárt visszatérek. Csaba örömmel vállalta az írói feladatokat is. Megpróbáltam aktívan kivenni ebből is a részem, mindent megvitattunk, nagyon sokszor vitáztunk, viszont Csaba igényelte is ezt az interakciót.

Mi volt a vita tárgya?

Amikor megírta a történet vázát, voltak ellenérzéseink. Aztán, ahogy egyre letisztultabb lett a szinopszis, meggyőzött minket, hogy attól, mert van benne pár mondat, ami nálunk kiveri a biztosítékot, a darab még nem lesz provokatív vagy megbotránkoztató. Nem is lett. Kellemes vígjáték, amely örökzöld musicalnek tűnik.

El ne feledjünk visszatérni a dalokhoz, amit könnyelműen feltettem a polcra.

Amikor elkészült a jelenetsorrend, elkezdtük hozzávágni a dalokat. Kitaláltuk, hogy melyik, milyen hosszan kerüljön majd bele. Készítettünk egy olyan dalfüzért, amit oda tudtunk adni a zenei vezetőnek, Kenedi Krisztiánnak, hogy dolgozni tudjon a felvételekkel, mert az igazi zenei munka csak ezután kezdődött.

A szerzők könnyen kötélnek álltak?

A jogosítás sosem volt egyszerű mutatvány. Mindez nem jöhetett volna létre, ha nincs a Sláger Rádió és a Sláger Médiacsoport a dolog hátterében.

Amúgy volt olyan dal, amiről nem tudtak megegyezni és ki kellett hagyniuk?

Nem, de olyan volt, hogy egy-két nappal a próbák előtt esett ki, és olyan is előfordult, hogy az első előadáson még benne volt, a másodikban már nem.

Van sztori, jelenetek, alakul a zene, de a történet még nem mozdult meg…

Végigmentünk a karaktereken és megvitattuk, hogy melyik, milyen fizimiskát kívánna, illetve, hogy melyik színésznek, énekesnek lenne testhezálló. És lassan alakulni kezdett ez a vegyes társaság, ahol a gengszter-rappertől, Magyarország vezető musical-színészéig, a’80-as’90-es évek popdívájától az X-Faktor győzteséig mindenki megtalálható. Ilyen társulat ritkán áll össze. Úgy gondolom, hogy például Mr. Busta nagyon nagy kuriózum ebben a csapatban. Egy fiatal gengszter-rapper, akit főleg Youtuberól ismerhetnek, beleérik, integrálódik a társaságba. Ez amúgy az egész darabot jellemzi: szinte mindegy, hogy ki, milyen világból érkezett, a cél feloldja a határokat.

Amúgy Ganxsta Zolee és Mr. Busta úgy érzi, Gengszter szerepét rájuk írták!

Pedig nem. A karakter már rég megszületett, amikor keresni kezdtük hozzá a szereplőket. Azért ez sem egyszerű folyamat, mert hiába gondoltuk, hogy például az amnéziás Mami szerepére Zoltán Erika lenne a legalkalmasabb, kicsit tartottunk tőle, hogy nem vállalja. Szerencsére Erika abszolút pozitívan áll a darabhoz, és a 30 éves zenei pályafutása mellett az is kiderül róla, hogy remek humora van, illetve prózában is nagyon jó.

Életre keltek a figurák, irány a próba?

Ha ez ilyen egyszerű lett volna! Az első és legnagyobb probléma a logisztika volt, hogy a művészeink ugyanabban az időpontban ráérjenek, és eljöjjenek próbálni. Ez elég kínkeservesre sikerült…A  háromnapos főpróbán se tudtuk elérni, hogy 3×4 órán keresztül ott legyen az egész társulat. Ezért volt szerencsés ez az erdélyi kör. Úgy gondoltam, hogy ott olyan hálás közönség előtt tudunk fellépni, akik elnézik a csetlő-botló pillanatokat nekünk, de hála Istennek egy sem volt. Ha be is csúszott valami baki, az csak nekünk tűnt fel. Szóval, az volt a cél, hogy a turné végére egységgé kovácsolódjon a csapat és a darab is.

A karaktereknek immár van hangjuk, de egy musical esetében szinte elengedhetetlen a tánc.

Sok olyan szereplőre volt szükség, akik az egész parádét fokozni tudják. A színészi játékok fantasztikusak, mindenki jól hozza a szerepeket, de a nagy jelentek attól lesznek azok, mert sok ember van benne. Az előadóinkat nem akartuk olyan koreográfiába belekényszeríteni, amelyben nem érzik jól magukat, így a táncosok segítségével sikerült kiemelni a történetet a hétköznapi világból, ahol amúgy játszódik.

Hétköznapi világ, hétköznapi ruhák?

Ez is egy érdekes része volt a folyamatnak. A feleségem, Varga Szidónia felelt a kosztümökért és nem volt egyszerű dolga. Igazából a holdjáró cipőn kívül alig találtunk olyan ruhát, ami karakteresen a ’90-es éveket idézi. Mivel ezek a dalok harsánynak, érzelmileg pozitívak, arra törekedtünk, hogy a ruhák is ilyenek legyenek. Ez a színkavalkád, szerintem sokat hozzátett az előadáshoz.

A kedvencem, amikor a kórházi szürkeséget egy pillanat alatt a Moulin Rouge csillogása váltja fel.

Igen, az a jelenetsor nagyon egyedi. A fehérköpenyes visszafogott hangulat, hirtelen revübe csap át, majd utána rögtön a józsefvárosi piacon találjuk magunkat a melegítős gengszterek között. Nem csak a színvilága és a hatása miatt különleges, hanem azért is, mert az előadóinknak másodpercei vannak az átöltözéshez, s mivel ilyen rövid idő alatt elkészülnek, a nézőnek úgy tűnik, mintha ismét új emberek jönnének a színpadra.

Ebben minden bizonnyal nagy szerepe van az öltöztetőknek és a kellékeseknek.

Természetesen. Rutinos csapatról van szó, akik Csaba színházából érkeztek. Fontos volt a tapasztalat, hiszen rendkívül sok kosztümünk van, amit logisztikailag sem egyszerű kezelni. Nélkülük ugyanúgy nincs darab, mint a szereplők nélkül. Mindent meg lehet oldani, de egy ilyen turnén, legalább akkora gondot okozna egy kellékest, díszletest pótolni, mint egy színészt. A Függöny fel! című film pont erről szól, hogy a háttérben felmerülő apró bakik sorozata, képes bedönteni az egész előadást.

Ha már említette a díszleteseket…

Úgy gondolom, hogy a LED-falakra kivetített díszlet kiváló választás volt. Ez egy Pomádéhoz hasonlítható darab, amiben a játékosság a lényeg, és a hátterekben is ez köszön vissza. Ott van például a Szerelemdoktor szobája, ahol elkezdenek élni a bútorok, cuppognak a szájak a falakon. Ráadásul, több helyszínt is be tudtunk így hozni, és ezeknek a díszleteknek köszönhetően a közönség úgy érezheti, hogy valóban ott van, mondjuk Józsefvárosban.

Lassan elkészülünk a kirakóssal, de még sötét a színpad.

A színházban majdnem minden adott, lámpák, függöny, rendezői állás, hangtechnika, világítás, székek. Mi ezt az előadást szándékosan vittük sportcsarnokba (ahol ezekből semmi sem adott), mert koncert jellege van. Fel tudnak állni az emberek, mozog a felsőtestük, nem egy feszélyezett közeg, ide beleférnek olyan gesztusok, amit a színházi világ kidobna magából. Viszont itt másképp kellett hozzányúlni mindenhez, többek között a fényhez is.  A srácok egész jól beleértek a darabba, már tudják támogatni ezeket a jeleneteket, tudnak éles váltásokat csinálni, és lekövetni fénnyel, ha valaki ki- vagy belép egy-egy jelenetbe.

Baronits Gábor mesélte, hogy nem énekelt még ilyen akusztikai környezetben.

Nehéz ügy egy sportcsarnokban akusztikailag érthető produkciót létrehozni, mert itt nem csak az a lényeg, hogy hangosan brümmögjön a mély és szétverjük a házat, hanem az is, hogy érthetőek legyenek a párbeszédek. Külön köszönet és tisztelet a Hangmánia stábjának és a technikusoknak, hogy a csarnokok adta lehetőségekből kihozták a maximumot.

Úgy tűnik, minden darabka a helyére került.

Nem teljesen, mert a sminkesekről, fodrászokról még nem esett szó, igaz, nagyon sok olyan kolléga van, akiket még fel lehetne sorolni. Erdélyben, a feleségem régi ismeretségének köszönhetően, remek csapatot sikerült szerződtetni. Óvatosak voltunk, mert nem könnyű a szereplőinkkel és a sminkekkel, frizurákkal bánni, de kiderült, hogy a félelmünk alaptalan, mert Ildikóék az első pillanattól kezdve tökéletes munkát végeztek.

Többször hangsúlyozzák, hogy a Retropoly ereje a csapatmunkában van.

Azért hangsúlyozzuk, mert szeretnénk, ha nem csak beszélnénk róla, hanem mindenki így is gondolná. Öröm nézni, ahogy abban a két és félórában a színpadon segítik egymást az előadóink, táncosaink. Akkor nincs ego, nincs egyénieskedés, csak a darab van, és jó lenne, ha előtte és utána is így éreznék.

Vizel Csaba azt mondta, hogy amikor elkezdtek a Retropolyról beszélni, abban maradtak, ennek a musicalnek egy kellemes, vidám, népünnepélynek kell lennie…

Félórás álló taps mindhárom helyszínen, a nézők együtt táncoltak, énekeltek az előadóinkkal, azt hiszem, nem értékelem túl a dolgot, ha azt mondom, Erdélyben mindenképpen az lett. Ha ezt a színvonalat hozzuk itthon is, akkor nincs kérdés: a Retropoly sikerre van ítélve!

Interjú

Mindig kell valami, ami életben tartja az embert!

Száraz Tamás anno nagyban hozzájárult a fiatal lányok pulzusszamanak gyakori emelkedesehez, s bár mindenki azt gondolta, hogy nagykanállal habzsolja az életet, a Picasso Branch énekese, szinte menekült a rajongók elől. A tanulás tartja frissen, s úgy fogja fel az élet kínálta lehetőségeket, mint egy all you can eat büfét. Talán épp emiatt széles a választék azon a bizonyos étlapon.

Kérlek, mutasd be nekünk Pistit…

Egy magánéleti problémákkal küzdő nőcsábász. Mivel szenvedélyesen hajkurássza a lányokat, minden gondja ebből fakad. Be akar indítani egy vállalkozást, de az is inkább szól a csajokról, mint az üzletről; nem használja ki azokat a lehetőségeket, amiket a vállalkozása adhatna. Ha odatenné magát, megmenthetné a cégét, de inkább adósságba veri magát, csak mehessen a csajok után. Aztán, ahogy lenni szokott, eléri a szerelem. A lány pont annak a kuncsaftnak a nővére, akit szeretett volna bepalizni, ráadásul a gengszter nője, aki pénzt kölcsönzött neki. Elég nagy slamasztikába kerül, de azért happy end lesz a vége.

Sokan úgy gondolják, nagyon megtalált téged ez a szerep.

Ha jellembeli hasonlóságra célzol, akkor semmiképp. Nem igazán van bennünk közös Pistivel. Anno a Picasso Branch-es években, mások lehet, hogy élvezték volna, de én untam a bujkálást a rajongók elől. Egyből kiszúrtam a villamoson, ha felismertek, s tudtam, hogy a lakásomig követnek, ezért kerülőutakon jártam haza. Egyszer így is becsöngetett egy lány és felháborodott, amikor az orrára csaptam az ajtót. No, de visszatérve ahhoz az időszakhoz, mindenki azt gondolta, hogy faljuk a nőket, viszont mi voltunk az a fiúcsapat, akik egyáltalán nem csajoztak, mert a bulik után mentünk haza a barátnőinkhez.

Sajnálod?

Akkor nem izgatott a dolog. Meg nem is volt nagy a kísértés, hiszen én voltam tizennyolc, a rajongóink pedig tizenhat-tizenhét évesek. Persze sosem tudhatjuk, hogy alakul a dolog, ha mondjuk, érettebbek nők találnak meg. Amúgy visszafogott, szégyellős kölyök voltam. Előadtam, amit elvártak tőlem, de belül az maradtam, aki voltam.

Tényleg tud „kétarcú” lenni az ember, aki eljátssza a laza, menő srácot, majd hirtelen megint félénk lesz?

Ezen folyamatosan dolgozik az ember. Ha kimentél a színpadra, akkor tégy úgy, mintha az a való élet lenne, add elő, amit a szereped megkíván, ám, ha vége, légy az, aki valójában vagy.

Hogy jött a zene az életedbe?

Valamilyen formában mindig ott volt, hiszen édesapám énekes-gitáros. Az unokatesóm fogalmazta meg egyszer találóan: a családunk egyik fele zenész, a másik sportoló.  Nekem jó kombináció jutott, sportoltam, fúvószenekarba jártam, trombitáztam, zongoráztam. Egy nyári munka kapcsán basszusgitározni is megtanultam.

És a Picasso Branch?

Otthon ragadtam egy kamu betegséggel, s bár nem szoktam, valamiért bekapcsoltam a rádiót. Kozsó mesélt arról éppen, hogy egy új csapatot akar összehozni. Korábban a fater szidta őt rendesen, amiért úgy rakja össze a fiúcsapatokat, hogy „jól nézzen ki, tudjon táncolni, s ha énekelni is tud, az nem baj”, de ezúttal azt mondta, hogy ebben az együttesben az énekhang a legfontosabb. Elmeséltem a szüleimnek, aztán nem sokkal később ott voltam a meghallgatáson. Hazafelé félúton megálltunk a nagybátyámnál, aki azzal fogadott, hogy Kozsó telefonált, holnap menni kell vissza. Ez egy rockbanda lett volna, de végül nem alakult meg. Három hónappal később csörgött, hogy a Picasso Branch-ben számítana rám.

Egyik pillanatról a másikra óriásit fordult az életed.

Tizenhét évesen, a gimnázium 3. osztályából belekerültem egy óriási forgatagba. Egy hét után már a tévében szerepeltem, kiszedték a szemöldököm, átalakították a hajamat, beindult az életem rendesen.

Nem zavart meg?

Ebben a korban hiába vannak elveid, még nincs kialakult egyéniséged. Amit akkor mondtak nekem, vagy kértek tőlem, az abban a pillanatban természetes volt. Pár dolgot viszont sosem tudtam megszokni. Például a hazudozásokat. Hiába volt saját sztorim arról, hogy kerültem a csapatba, meg kellett tanulnom egy új történetet, amit el sem tudtam mondani, mert idegen volt számomra. Azt éreztem, hogy ez nem én vagyok, gyomorgörcseim voltak, szóval, nagyon nehéz volt az elején.

Gondolom, akkor az a három év sem telt felhőtlenül?

Profi akartam lenni, ebből voltak is konfliktusok, szinte mindenért én voltam a hibás.  Amikor ketten kiszálltak a csapatból, én is terveztem, de a szüleim azt mondták, ne hagyjam cserben őket. Egy darabig még elhitettük egymással, hogy minden rendben, viszont folyamatosan mérgeződött a kapcsolatunk. Ettől eltekintve, sok jót értünk meg, rengeteget fejlődtem, főleg érzékenység terén. Ha valaki felkészít erre a világra, lehet, másképp állok hozzá.

A színpad hogy jött?

Ez is „valahogy”…Nem terveztem, hogy  énekes  leszek, mégis az lettem. Ezt sem terveztem. Minden így jön az életembe. A megfelelő emberek a megfelelő időben. Épp akkor találkoztam Mészáros Árpival, amikor megnéztem a Mozartot és azon agyaltam, hogy ez nekem tetszik. Két hónap múlva duettet énekeltünk ebből a darabból. Árpi elkezdett menedzselni, elvitt magával egy külföldi darab meghallgatására is. Abból nem lett semmi, amit nem bánok, mert németül kellett volna énekelni, meg szakmailag sem tartottam azon a szinten, de ott ismertem meg a menedzseremet, aki több külföldi munkára is kiközvetített, ajánlott meghallgatásokra. Olyan munkákat kaptam, hogy lépésről lépésre tudtam fejlődni. Azt is mondhatnám, hogy hároméves fizetett iskolába jártam, s közben álomhelyeken fordultam meg.

Ezek szerint az iskolát becsülettel kijártad, mert amikor hazajöttél, egyből két főszerepet kaptál.

Tényleg sokat tanultam és dolgoztam, de akkor is döbbenet volt, hogy egyszer csak ott állok Magyarország vezető musical színházának színpadán és a két legjobban menő darab főszerepét játszom. Én voltam Rómeó, illetve Lucheni az Elisabethben. Az utóbbiban álló tapsot kaptunk, amit akkor megkönnyeztem. Két héttel később pedig egy újabb álomszereppel premiereztem.

Most meg egy rendhagyó musical főszerepét játszod.

Ez a felkérés megint derült égből villámcsapásként ért…Volt egy páréves mélyrepülésem, amikor az mozgott bennem, hogy más munka után kellene néznem, kipróbálni ezt-azt, de aztán elkezdtem visszakapni a hangom, a reményt, a motivációt.

Ezalatt az idő alatt, azért kiderült volna, ha mondjuk asztalosnak kéne menned.

Terveztem és csináltam szekrényt is… Amúgy sosem féltem valami újban kipróbálni magam. Anno voltam babysitter is Angliában, igaz, azt terveztem, hogy ott majd közben beiratkozom egy zeneiskolába, de aztán illegális munkavállalásért kitoloncoltak. A legfontosabb az, hogy maguktól megtalálnak a lehetőségek és tudni fogom, ha váltani kell. Azért most a színpad mellett az életünket is tervezzük. Szeretnénk felépíteni a saját üzletünket, egy tánciskolát és fotóstúdiót.

Az ember, aki sosem nyugszik, így lehetne jellemezni téged?

Szerintem mindig kell valami, ami életben tartja az embert. Nagyon sokan azért öregszenek meg hamar, mert „élve meghalnak”. Engem a tanulás tart frissen. Két éve elkezdtem dobolni, a feleségem nem örült, hogy a zongora, a basszusgitár, a számítógép, és a két fényképezőgép mellé ez is bekerült, igaz, ennek köszönhetően költöztünk egy másik helyre, egyszóval ez is hozott valamit magával. Ha engem egy dolog érdekel, akkor ezerrel belevetem magam, s ha összejön, egy pont után továbblépek. Kicsit úgy élem meg ezt, mint az all you can eat büfét.

Ahol a fotózás is szerepel az étlapon, hiszen a főszerep mellett te vagy a stáb „beépített fotósa”.

Szívesen fotózok, de itt is az a cél, hogy profi legyen az ember, mert akkor kevesebbet kell retusálni, az pedig rengeteg időt elvisz.

Miért nézzük meg a Retropolyt?

Mert jópofa, kerek történet és sokaknak nosztalgia. Ma már nincsenek azok a házibulik, amikor a szüleink bedobták a kazettát, és elkezdtek táncolni a kedvenc dalaikra. Szerintem ez ma is jót tenne mindenkinek. Azért érdemes megnézni, mert egy nagy közös visszaemlékezés lehet belőle.

Interjú

Népünnepély és félórás álló taps az ősbemutatón!

Vizeli Csaba, a Retropoly musical rendezője és írója, a november 14-i székelyudvarhelyi ősbemutató előtt érthetően feszült volt. A csapat – reggeltől az esti premierig próbált a sportcsarnokban,  s a rendező minden idegszálával arra koncentrált, hogy a legapróbb hibákat is kiszúrja, javítsa a kezdésig. Ám amikor a helyi közönség az utolsó dal alatt felállva tapsolt és utána legalább harminc percen keresztül együtt ünnepelt a szereplőkkel, halvány mosoly futott végig az arcán.

Úgy érzem, ezért dolgoztunk!  – mondta csillogó szemmel Vizeli Csaba. A színészeken teljes mértékben látszott a közönség szeretete,  átélték azokat a pillanatokat, amiket a próbaidőszak alatt csak elképzeltek, s ezáltal egy plusz töltet költözött mindenkibe.  Anno Varga Zsolttal azt beszéltük, hogy ennek egy igazi népünnepélynek kell lennie; szerintem az is lett. Nagyon jó pillanata volt az életemnek, és az egész alkotói folyamatnak.

 

Nem ma kezdte ezt a szakmát és a rendezést, mégis érezhető volt, hogy feszült.  Ez mindig így van, vagy most más is hozzájárult ehhez?

Egyrészt minden „elsőnél” ez van, mert független produkcióként nincs meg az a lehetőség, ami egy kőszínházban, hogy három-négy főpróbát, előadást tud tartani közönséggel, ahol hamar kiderül, hogy működik-e az elképzelése, mit vesz a néző. Ezzel mi most szembesültünk először.  Az rendben van, hogy nevettünk egy-egy poénon és működött a próbán, de mindig ott motoszkál az emberben, mit szól ehhez a közönség? Másrészt egy olyan gyermek fogantatásáról beszélünk, amely az alkotói folyamat-, és az egész próbaidőszak során végig formálódik és itt születik meg. Ha pozitív visszajelzéseket kapott, tud szárnyalni az egész történet, ellenben, ha nehezebb szülésről beszélünk, nem tudja eldönteni, hogy mi a jó irány. Szerencsére, itt olyan visszajelzést kaptunk, amilyenre vágytunk.

 

Talán nem véletlen, hogy ezeket a hasonlatokat használta. A premier után jelentette be, hogy útban van az első Retropoly-baba, hiszen feleségével, Kuczmann Ágnessel, a darab egyik szereplőjével, gyermeket várnak.

Nagy öröm ez nekünk! Az ember bármit is csinál, egy gyermek születése a legszebb pillanat az életében. Régebben megtudtuk a hírt, s bár szerettük volna világgá kürtölni, megvártuk az utolsó olyan vizsgálatot is, ami maximálisan biztosított minket róla, hogy a gyermek egészséges. Úgy gondolom, hogy a premier után egy igazán szép, ünnepi pillanat volt ezt megosztani a csapattal is.

 

A gyertyát ugyan nem fújta el a Retropoly tortán, de azért gondolom, kívánt valamit.

Igen. Azt kívántam, hogy mindenki részesüljön abból az élményből, amit számunkra ez a próbaidőszak és a közös munka adott, és a székelyudvarhelyi közönséghez hasonlóan, éljenek együtt velünk ebben a pár órában, tekintsék eseménynek a darabot. Ismerjék meg minél többen a musicalt, hiszen ez a korszak, sokunk ifjúságának része. Ezek a dalok, olyan pozitív töltetű, igenlő életérzést adnak, ami a ’90-es években meg volt. Jó lenne, ha átragadna, és a mai világunk is ezt tükrözné: találjuk meg a boldogságot, legyünk szerelmesek, és innentől kezdve túl sok bonyolult dolog nem lehet senki életében.