Hivatalosan ötletgazda, művészeti vezető és koreográfus. Ám Varga Zsolt, a Retropoly esetében, jóval több ennél. Úgy is hívhatnánk: a kalandozó, aki mindenhol ott van, mindent lát, mindenről tud, és mindent kézben tart…

Egyik reggel felébredt és felkiáltott: megérett az idő egy retro musicalre?

Nem teljesen. Kicsit visszaugranék oda, hogy voltak a retro fesztiválok, az előadók és a dalaik. Egyszer csak jött az isteni szikra, hogy mi lenne, ha csak egy-egy dal hangzana el, és olyan sorrendben, hogy az kiadjon egy történetet. Innen kezdődött a másféléves előkészítési szakasz, most meg túl vagyunk egy sikeres erdélyi turnén.

Ha isteni szikra volt, akkor gondolom, az alkotói csapatot is könnyen megtalálta?

Azt azért nem mondanám. Akiket először felkértünk, azokkal az ötletelésig jutottunk, mert valahogy úgy éreztem, nem veszik túl komolyan ezt a munkát. Aztán egy komáromi fesztivál kapcsán megismerkedtünk Vizeli Csabával, s hamar kiderült, hogy egy húron pendülünk. Nem sokkal később feldobtam neki, hogy van egy musical ötletem és Mára Krisztián line producerrel talán tudunk is olyan támogatót, akinek köszönhetően megvalósíthatjuk. Nagyon meglepett, hogy egy ilyen komoly ember, mint Csaba, aki a Komáromi Erődöt és a Magyarock Dalszínházat igazgatja, mennyire lázba jött ettől. A legjobb az egészben az, hogy nem azért vállalta, mert megrendeltük, hanem azért, mert igénye volt rá.

Az ötletgazda talál egy motivált rendezőt, így elkezdődhet a kirakós játék. Melyik puzzle darabka következik?

A dalok. Kétirányú keresés zajlott. Az egyik szempont az volt, hogy olyan slágerek szólaljanak meg, amiket mindenki ismer, a másik, hogy illeszkedjenek a történethez.

Gondolom, nem aprózták el.

Százötven-kétszáz dalt írtunk össze, aztán elkezdtünk kategorizálni. Például, hogy melyik volt a ’90-esévek meghatározó száma, majd utána Csaba megkereste azokat a dalokat, amik valamilyen okból illeszkednek a történethez.

Zenék a polcon, jöhet a történet.

Még messze állunk attól, de erre mindjárt visszatérek. Csaba örömmel vállalta az írói feladatokat is. Megpróbáltam aktívan kivenni ebből is a részem, mindent megvitattunk, nagyon sokszor vitáztunk, viszont Csaba igényelte is ezt az interakciót.

Mi volt a vita tárgya?

Amikor megírta a történet vázát, voltak ellenérzéseink. Aztán, ahogy egyre letisztultabb lett a szinopszis, meggyőzött minket, hogy attól, mert van benne pár mondat, ami nálunk kiveri a biztosítékot, a darab még nem lesz provokatív vagy megbotránkoztató. Nem is lett. Kellemes vígjáték, amely örökzöld musicalnek tűnik.

El ne feledjünk visszatérni a dalokhoz, amit könnyelműen feltettem a polcra.

Amikor elkészült a jelenetsorrend, elkezdtük hozzávágni a dalokat. Kitaláltuk, hogy melyik, milyen hosszan kerüljön majd bele. Készítettünk egy olyan dalfüzért, amit oda tudtunk adni a zenei vezetőnek, Kenedi Krisztiánnak, hogy dolgozni tudjon a felvételekkel, mert az igazi zenei munka csak ezután kezdődött.

A szerzők könnyen kötélnek álltak?

A jogosítás sosem volt egyszerű mutatvány. Mindez nem jöhetett volna létre, ha nincs a Sláger Rádió és a Sláger Médiacsoport a dolog hátterében.

Amúgy volt olyan dal, amiről nem tudtak megegyezni és ki kellett hagyniuk?

Nem, de olyan volt, hogy egy-két nappal a próbák előtt esett ki, és olyan is előfordult, hogy az első előadáson még benne volt, a másodikban már nem.

Van sztori, jelenetek, alakul a zene, de a történet még nem mozdult meg…

Végigmentünk a karaktereken és megvitattuk, hogy melyik, milyen fizimiskát kívánna, illetve, hogy melyik színésznek, énekesnek lenne testhezálló. És lassan alakulni kezdett ez a vegyes társaság, ahol a gengszter-rappertől, Magyarország vezető musical-színészéig, a’80-as’90-es évek popdívájától az X-Faktor győzteséig mindenki megtalálható. Ilyen társulat ritkán áll össze. Úgy gondolom, hogy például Mr. Busta nagyon nagy kuriózum ebben a csapatban. Egy fiatal gengszter-rapper, akit főleg Youtuberól ismerhetnek, beleérik, integrálódik a társaságba. Ez amúgy az egész darabot jellemzi: szinte mindegy, hogy ki, milyen világból érkezett, a cél feloldja a határokat.

Amúgy Ganxsta Zolee és Mr. Busta úgy érzi, Gengszter szerepét rájuk írták!

Pedig nem. A karakter már rég megszületett, amikor keresni kezdtük hozzá a szereplőket. Azért ez sem egyszerű folyamat, mert hiába gondoltuk, hogy például az amnéziás Mami szerepére Zoltán Erika lenne a legalkalmasabb, kicsit tartottunk tőle, hogy nem vállalja. Szerencsére Erika abszolút pozitívan áll a darabhoz, és a 30 éves zenei pályafutása mellett az is kiderül róla, hogy remek humora van, illetve prózában is nagyon jó.

Életre keltek a figurák, irány a próba?

Ha ez ilyen egyszerű lett volna! Az első és legnagyobb probléma a logisztika volt, hogy a művészeink ugyanabban az időpontban ráérjenek, és eljöjjenek próbálni. Ez elég kínkeservesre sikerült…A  háromnapos főpróbán se tudtuk elérni, hogy 3×4 órán keresztül ott legyen az egész társulat. Ezért volt szerencsés ez az erdélyi kör. Úgy gondoltam, hogy ott olyan hálás közönség előtt tudunk fellépni, akik elnézik a csetlő-botló pillanatokat nekünk, de hála Istennek egy sem volt. Ha be is csúszott valami baki, az csak nekünk tűnt fel. Szóval, az volt a cél, hogy a turné végére egységgé kovácsolódjon a csapat és a darab is.

A karaktereknek immár van hangjuk, de egy musical esetében szinte elengedhetetlen a tánc.

Sok olyan szereplőre volt szükség, akik az egész parádét fokozni tudják. A színészi játékok fantasztikusak, mindenki jól hozza a szerepeket, de a nagy jelentek attól lesznek azok, mert sok ember van benne. Az előadóinkat nem akartuk olyan koreográfiába belekényszeríteni, amelyben nem érzik jól magukat, így a táncosok segítségével sikerült kiemelni a történetet a hétköznapi világból, ahol amúgy játszódik.

Hétköznapi világ, hétköznapi ruhák?

Ez is egy érdekes része volt a folyamatnak. A feleségem, Varga Szidónia felelt a kosztümökért és nem volt egyszerű dolga. Igazából a holdjáró cipőn kívül alig találtunk olyan ruhát, ami karakteresen a ’90-es éveket idézi. Mivel ezek a dalok harsánynak, érzelmileg pozitívak, arra törekedtünk, hogy a ruhák is ilyenek legyenek. Ez a színkavalkád, szerintem sokat hozzátett az előadáshoz.

A kedvencem, amikor a kórházi szürkeséget egy pillanat alatt a Moulin Rouge csillogása váltja fel.

Igen, az a jelenetsor nagyon egyedi. A fehérköpenyes visszafogott hangulat, hirtelen revübe csap át, majd utána rögtön a józsefvárosi piacon találjuk magunkat a melegítős gengszterek között. Nem csak a színvilága és a hatása miatt különleges, hanem azért is, mert az előadóinknak másodpercei vannak az átöltözéshez, s mivel ilyen rövid idő alatt elkészülnek, a nézőnek úgy tűnik, mintha ismét új emberek jönnének a színpadra.

Ebben minden bizonnyal nagy szerepe van az öltöztetőknek és a kellékeseknek.

Természetesen. Rutinos csapatról van szó, akik Csaba színházából érkeztek. Fontos volt a tapasztalat, hiszen rendkívül sok kosztümünk van, amit logisztikailag sem egyszerű kezelni. Nélkülük ugyanúgy nincs darab, mint a szereplők nélkül. Mindent meg lehet oldani, de egy ilyen turnén, legalább akkora gondot okozna egy kellékest, díszletest pótolni, mint egy színészt. A Függöny fel! című film pont erről szól, hogy a háttérben felmerülő apró bakik sorozata, képes bedönteni az egész előadást.

Ha már említette a díszleteseket…

Úgy gondolom, hogy a LED-falakra kivetített díszlet kiváló választás volt. Ez egy Pomádéhoz hasonlítható darab, amiben a játékosság a lényeg, és a hátterekben is ez köszön vissza. Ott van például a Szerelemdoktor szobája, ahol elkezdenek élni a bútorok, cuppognak a szájak a falakon. Ráadásul, több helyszínt is be tudtunk így hozni, és ezeknek a díszleteknek köszönhetően a közönség úgy érezheti, hogy valóban ott van, mondjuk Józsefvárosban.

Lassan elkészülünk a kirakóssal, de még sötét a színpad.

A színházban majdnem minden adott, lámpák, függöny, rendezői állás, hangtechnika, világítás, székek. Mi ezt az előadást szándékosan vittük sportcsarnokba (ahol ezekből semmi sem adott), mert koncert jellege van. Fel tudnak állni az emberek, mozog a felsőtestük, nem egy feszélyezett közeg, ide beleférnek olyan gesztusok, amit a színházi világ kidobna magából. Viszont itt másképp kellett hozzányúlni mindenhez, többek között a fényhez is.  A srácok egész jól beleértek a darabba, már tudják támogatni ezeket a jeleneteket, tudnak éles váltásokat csinálni, és lekövetni fénnyel, ha valaki ki- vagy belép egy-egy jelenetbe.

Baronits Gábor mesélte, hogy nem énekelt még ilyen akusztikai környezetben.

Nehéz ügy egy sportcsarnokban akusztikailag érthető produkciót létrehozni, mert itt nem csak az a lényeg, hogy hangosan brümmögjön a mély és szétverjük a házat, hanem az is, hogy érthetőek legyenek a párbeszédek. Külön köszönet és tisztelet a Hangmánia stábjának és a technikusoknak, hogy a csarnokok adta lehetőségekből kihozták a maximumot.

Úgy tűnik, minden darabka a helyére került.

Nem teljesen, mert a sminkesekről, fodrászokról még nem esett szó, igaz, nagyon sok olyan kolléga van, akiket még fel lehetne sorolni. Erdélyben, a feleségem régi ismeretségének köszönhetően, remek csapatot sikerült szerződtetni. Óvatosak voltunk, mert nem könnyű a szereplőinkkel és a sminkekkel, frizurákkal bánni, de kiderült, hogy a félelmünk alaptalan, mert Ildikóék az első pillanattól kezdve tökéletes munkát végeztek.

Többször hangsúlyozzák, hogy a Retropoly ereje a csapatmunkában van.

Azért hangsúlyozzuk, mert szeretnénk, ha nem csak beszélnénk róla, hanem mindenki így is gondolná. Öröm nézni, ahogy abban a két és félórában a színpadon segítik egymást az előadóink, táncosaink. Akkor nincs ego, nincs egyénieskedés, csak a darab van, és jó lenne, ha előtte és utána is így éreznék.

Vizel Csaba azt mondta, hogy amikor elkezdtek a Retropolyról beszélni, abban maradtak, ennek a musicalnek egy kellemes, vidám, népünnepélynek kell lennie…

Félórás álló taps mindhárom helyszínen, a nézők együtt táncoltak, énekeltek az előadóinkkal, azt hiszem, nem értékelem túl a dolgot, ha azt mondom, Erdélyben mindenképpen az lett. Ha ezt a színvonalat hozzuk itthon is, akkor nincs kérdés: a Retropoly sikerre van ítélve!